untitled

Még egy-két ilyen nap, és attól tartok, kórházban fogok kikötni. Ami ugyebár így Teen Top koncert előtt nem lenne éppen a legelőnyösebb. Őszintén, ez az egy indok tart per pillanat is vissza. De nem fogom bírni...

Hazafelé buszozva gondolkoztam pár dolgon... Hónapok óta küzdök azzal, hogy ne vagdossak, mégis az, hogy meg akarok halni nem jutott eszembe. Nos, ez most visszatért. Nem is emlékszem rá mikor voltam utoljára ennyire mélyen.

Nem kellenek nekem többet a kényszerbarátok sem. Mármint, akikre rákényszerítem magamat. Nem szeretnék teher lenni. Inkább egyedül maradok, csak ne kelljen azt éreznem, hogy felesleges, nem kívánt személy vagyok egy adott társaságban/embernek. 

Vasárnap megtettem. Megtettem azt, ami ellen eddig küzdöttem. Csalódtam magamban, de különösképpen nem rendített meg. Várható volt... Valamiért nincs bűntudatom. Nem bánom. 
Bárcsak olyan mélyen csináltam volna, mint ahol érzem magamat. 

Tényleg nem szabad kórházba kerülnöm, de már csak egy vékony szál tart fent. 

Ezután a "mindent megbeszélünk" év után hihetetlenül nehéz itthon titokban tartanom, hogy megint baj van. Elszokhattam ettől a műmosolygástól. Főleg itthon, mivel anyuval mindenről tudtam beszélni. Azonban emiatt ő nagyon sokat szenvedett, meg biztos magát okolja amiatt, hogy nekem ilyen problémáim vannak. Pedig nála jobb anyukát el sem tudnék képzelni. Hihetetlenül szeretem a családomat, és lelkifurdalásom van amiatt, hogy velük ezt teszem. Gyűlölöm ezt, hogy megint titkolóznom kell. 

Csúszok, csúszok, csúszok. A mélyebbnél is mélyebbre. 

Már semmit nem látok a jövőmből. Tudom, hogy egyetemre akartam menni, nyelv vizsgázni, koncertekre... Már ez is egyre jobban halványul. Még egy SHINee koncert gondolatától sem tudok felvidulni. Ez egyre ijesztőbb.

Nem tudom, hogy szükségem van-e valakire. Vagyis jobban mondva, nem tudom, hogy nekik szükségük van-e rám, ezért nem vagyok biztos abban, hogy erőltetnem kéne a barátkozást. Szeretem őket, éppen ezért nem akarok teher lenni.

Fuu.