monster

egy szörnyeteg vagyok. egy szörnyűséges rém, aki csak belekutyul mások életébe és tönkreteszi őket. azokat, akik voltak olyan bolondok, hogy megszeressék a cukormázat, beleragadjanak, és amikor a máz megfagy, ők beleragadnak. én viszont egy hideg masszaként csücsülök, odaragadt, nekem jót akaró emberekkel körülvéve, viszont annyira eltávolodva a valóságtól, hogy a jelenlétük már nem tudja betölteni az ürességet bennem. mint egy fánk közepe. hiába folyik rá a máz, a lyuk ott marad. és újra jön valaki, aki új, és aki meg tudja olvasztani azt a kemény réteget, amit képeztem. aki után kétségbeesetten kapkodok, még ha újra és újra a visszautasítás falába is ütközöm. akik mellettem vannak, őket nem veszem észre, megunom, mindig az új kell. az, akire jobban vágyom én, mint ő rám. az, aki után futhatok és szenvedhetek miatta. mert szenvedni jó... vagy nem?

kurvára nem. mégis csinálom. csinálom újra és újra. futok utána újra és újra. meghalok belül újra és újra. mert a szörnyeteg ott csücsül a vállamon. a mellkasomban üvölt: hogy töltsem ki az űrt, hogy a régi már nem jó, hogy az új által okozott fájdalom kell nekem. aztán üvölt a fejemben, hogy igazából nincs is ott, ő is én vagyok, a hangok is mind én vagyok, én vagyok a szörnyeteg, a rémkép, ami gyermekkoromban még az ágyam alatt élt átköltözött a fejembe, a lelkembe, suttog a fülembe, és hiába látom a halvány kiutat, a miérteket, mégis gúzsba köti a kezemet és felőröl a cselekvésképtelenség. tehetetlenségben tengődöm, a szörny miatt, ami lettem, amitől nem lehet megszabadulni, mert ő is beleragadt a cukormázba, csak ő szeret benne fürdőzni, őt lehet hallani, igazából ő az egyetlen, akit akarok hallani, mert ugyan azt hányja a nyakamba, amit ajkaim suttognak a tükörbe minden egyes alkalommal, és hajszálnyi önerőm tart csak vissza attól, hogy a tükröt hajszálerek tarkítsák és elpirosodjon a világ, meg a kezem is.

úgy csillognak az arcomon lehulló könnycseppek, mint a penge, amit újra és újra kézbe akarok venni, hogy megbüntessem a szörnyet azért, amilyen, amiket mond rám, amiket mondok magamra. és kikészülök, aztán nem marad semmi, csak hegekkel teli bőr, hányinger, a könnyek sós íze, a halál szaga... a halálé, amit minden egyes lépésemmel, tettemmel, szörny irányította mozdulatommal egyre közelebb érzek. és lassan összefolyik a sírok közt járó szellő hidege és a bennem lévő űrön át-átsüvítő orkáné, melyet a szörny a légvételeivel okoz, ami végül káoszt szít az agyamban, és a gondolattornádóból csak ritkán tudok egy-egy épkézláb mondatot kivenni, de azok is a szörnytől származnak, szitkok, átkok arról, hogy milyen undorító az ember. én, mint ember. én. a szörnyeteg.